Részletek a készülő könyvből
Az El Camino
Ismerje meg a készülő regény világát.
Az El Camino ösvényein közösen haladva számos kaland vezet el minket nem csak Santiago de Compostelába, Szent Jakab sírjához, hanem saját énünkhöz is. Az egyik legnagyobb utazás.
Porto, São João, avagy érkezni tudni kell
Na, jó, aki ismer, tudja, hogy azért ez az én számból sajnos nem túl hiteles mondat…igen, indíthatom az egész Camino sztorit egy jó nagy gyónással is, akár: Otthon, a megszokott kis életemben sajnos mindig és mindenhonnan elkésem. Nem sokat, épp az illendőség és a tolerancia határain belül egy jó öt percet, de azt megbízhatóan hozom. Talán két hely van a világon, amire ez nem igaz: a repülőtér és a színház. Ha ide indulok, mindent úgy szervezek és tervezek, hogy annyira becsapjam magam azzal, hogy az érkezés tervezett időpontjáról egyszerűen hazudok magamnak, hogy jet lagem még épp ne legyen tőle, de a pontos késést és a várható nem várt eseményeket bekalkulálva se késsem le a gépet, vagy maradjak le az első felvonásról. Egyebekben olyan olaszosan kezelem az időt.
És tényleg…mivel egész nap gyalogoltam és tulajdonképpen nem volt más dolgom, mint eggyé válni a természettel és megadni a testemnek azt, ami jár neki, hogy vigyen tovább az utamon, gondoltam, lesz időm kiszellőztetni a fejemet…hát inkább beszellőzött az…ennyi egyszerű kis életbölcsesség már rég futott át az agyamon…talán még soha…gondoltam, este mindent egyben lejegyzetelek majd. De mire odaértem, huss, volt, nincs, a gondolatok jöttek-mentek, estére semmi jegyzetelni valóra sem emlékeztem. Meg is fogadtam, holnaptól ott és akkor skiccelek, a telefonba azonnal felírom, épp mi jár a fejemben, mert azért ahogy telnek az évek, gyorsan felejtek…olykor hál’Istennek.
Szóval a monoton gyaloglással valóban olyan állapotba kerül az ember, amelyben kicsit elveszíti a hatalmát az érkező gondolatok felett.Ennek szellemében és a hatalmas Camino előképzettségemmel így volt egyfajta előelvárásom az Úttal kapcsolatosan, hisz sokan a nagy Camino családot emlegetik az egyik legmeghatározóbb élményként. Teszik fel a social media oldalakra a közös hátizsákos fotókat, a közös vacsora főzős fotókat, a közös ujjongva megérkezős fotókat, szóval azt gondoltam, ezen a téren számomra a Jóisten a Kánaán macskaköveivel rakta ki nekem itt az utat.
Azonban két napi gyaloglás alatt az egyik első Camino tanulságom már megfogalmazódott: tény és való, hogy rengeteg emberrel, rengeteg zarándokkal találkozol az úton, de úgyis csak azok szólítanak meg, akiknek valamilyen kapcsolódása van az Életedhez.
Szóval Camino: A lábam kész van, pedig még csak két napja megyek. Ráadásul a ma megtett 33 kilométer utolsó 10-12-es szakaszát nagyon szívesen skippeltem volna. Úgy istenigazából minden miatt…de hát a Camino nem okvetlenül az a megúszós sztori. Cserébe viszont számos döntés hatalmas halmaza kis helyen, rövid időre koncentrálva, gyors visszacsatolási idővel. Ennyit már két nap alatt megtanultam az Úton.
Az ember úgy általánosságban az életben hoz egy csomó jó meg egy csomó rossz döntést. Amiről majd egyszercsak, valamikor és valahogyan kiderül, melyik csoportba is tartozik. Sokszor hónapok, évek telnek el, mire egy-egy korábbi döntésed értelmet nyer. Vagy épp értelmetlenséget. Itt az út azonnal és könyörtelenül visszacsatol. Ha eltévedsz, jönnek a büntikilométerek az egyébként sem kevés alapra. Ha későn indulsz és nincs szállásod, lemaradsz a jókról. Ha van foglalt szállásod, akkor is kell még gyalogolnod, amikor már mászni sincs erőd, hogy odaérj. Ha sok kincset pakoltál a hátizsákba, csak magadat szívatod…vagy kidobálod a felét. Gyorsan. Ha jó cipőt hoztál, bingó. Ha rosszat, vízhólyag. Rengeteg. Valahogy így kapod meg a válaszokat pillanatok alatt itt.
Számomra az első jó döntésem, hogy neten megnéztem és lefoglaltam a szállásokat jó előre. Ebben nem akartam a flow-t, nem akarok versenyt futni az idővel, magammal, a zarándoktársakkal egy nem tudom, milyen ágyért. Délután, x km után nem akarok azzal foglalkozni, hol fogok aludni, lesz-e helyem, tetszik-e. Ez a stresszfaktor nálam teljes mértékben átlépi a tűréshatár küszöbét. Ezzel a bizonytalansági faktorral az én szoftverem nem bír el. Szeretek komfortzónán kívül lenni, de ésszel. Sokkal jobban viselem a “mennyivanméghátratörpapa” szenvedést, mint a reménytelen szálláskeresést. Meg annyira már vagyok komformista, hogy a pihenés akkor pihenés legyen, ott és olyan körülmény között, amire számítok…és itt és most nem a négy meg az öt csillag között hezitálok.
Aki ismer, tudja, tanárcsaládból származom…sőt, kisebb- nagyobb családi körben én vagyok az egyetlen fekete bárány, aki nem a hálás magyar oktatás rabszolgájaként terveztem leélni az életem.
No, de a végzet, úgy látszik, mindenhol utolér. Ha csak egyetlen tanár élne az Atlanti-óceán portugál partvidékén, szerintem azt az egyet is utamba sodorta volna a Jóisten.
Ennek megfelelően ma oktatásügyi napom volt, csak tanárokkal találkoztam, beszélgettem.
A családi miliő mellett biztos az évzárós kétségeim is bevonzották az ideillő embereket.
Rögtön reggel megérkezett mellém biciklivel az úton Joaquin, aki már nyugdíjas, anno matek tanár volt, mint anyám, most meg ír, mint én…könyvet...mert minden nap felpattan az óceánparti házában a négy biciklije közül az egyikre, attól függően, hogy aznap reggel épp hol, az óceánparton, az erdőben vagy a hegyi falvakban akar tekerni egyet. A negyediket nem mondta, mire való. És út közben beszélget a zarándokokkal, aki épp aznap arra jár és szimpatikus neki. A beszélgetésekből pedig könyvet ír…lám-lám, csak hogy hogy is lehet nyugdíjasnak lenni.